Szeretném feleleveníteni nektek azokat az emlékeimet, amik a szabadkőművességgel összefüggenek. Két részben van szorosabb kapcsolatom a szabadkőművességgel. Az egyik rész fiatal koromban, a második rész felnőttkoromban. Kiragadok egy-két olyan példát, amelyet érdemes meghallgatni. Kezdem olyan szabadkőművesekkel, akik a szegedi Árpád páholy tagjai voltak, és tizenegynéhány éves koromban ismertem meg őket jobban. Elsőnek említeném azt az embert, aki bennem a legmaradandóbb emléket hagyta, Móra Ferenc testvért, aki egy időben a páholy főmestere is volt. Neki feltűnt, hogy az Alföldön itt-ott dombok vannak, többek között Szeged környékén is. Megpróbálta valamelyiket fölásatni, és ebben az ásatásban segítségül hívta a testvérek unokáit, gyerekeit is. Így kerültem abba a társaságba, amelyik részt vett az ásatásban. Az ásatások idején rendkívül értékes és maradandó emléket hagytak bennem azok a mesék, amiket Móra Ferenc mondott. Van egy település Szegedtől 20 kilométerre, amelyiknek Mórahalom a neve.
Rendkívül sokat tanultunk ez idő alatt a régi dolgokról, ugyanis ezek a dombok tulajdonképpen temetkezési helyek voltak, ahova a halottakat a használati tárgyaikkal helyezték el annakidején. E tárgyaknak a többsége a Nemzeti Múzeumba került.
Vagy egy másik, rég örök keletbe költözött testvér, Patzauer Dezső. Ő a második világháború után Kanadába emigrált. Értékes testvér volt. Szeszgyára volt, és fúratott egy kutat, amely ezer méter mélyről hetven fokos vizet adott. Ebből lett a szegedi fürdő, és egy közkút, ami ma is népszerű, az Anna-kút, a lányáról nevezte el. Patzauer Dezső Kanadában alapított egy magyar nyelvű szabadkőműves páholyt. Értékes ember volt.
A következő, aki eszembe jut, doktor Berecz Péter. Ő volt a MÁV nőgyógyásza Szegeden. Orvos létére a tudományos fokozata ornitológiából volt. Imádta a természetet. A Szegedi Múzeum – ami ma Móra Ferenc nevét viseli – a madártani gyűjteményét Berecz Péternek köszönheti. Én neki elsőrendű segédje voltam. Jártuk nyáron a mocsarakat. Gyűrűztük a vándormadarakat, és nagy örömünk volt, mikor a következő évben visszatértek, befogtuk őket, és a lábukon rajta volt a gyűrű. Aki Szegeden jár, érdemes a múzeumba bemenni, és megnézni azt a gazdag madárgyűjteményt.
Nagyon szerettem a természetet, és sokat voltam együtt azokkal a testvérekkel, akiknek egy részéről akkor még nem is tudtam, hogy szabadkőművesek, csak nagyszerű embereknek találtam őket.
A következő: Veder Mihály. Az első világháborúban tüzértábornok volt, egy rendkívül művelt ember, akitől sokat lehetett tanulni, mert folyton mesélt. Ő is nagyon szerette a természetet. Sokszor járt nálunk, vendégségben, és nemegyszer előfordult, hogy tőlünk, Szegedről, gyalog ment haza Szombathelyre. Azt mondta nekem: „nem akarsz elkísérni? Csak egy kis gyalogtúra”. Elkísértem. Egyáltalán, a sport nagy szerepet játszott a szabadkőműves kapcsolatokban, és az életemben. Legjobban azokat a sportokat szerettem, amiket a szabadban lehetett űzni, és helyváltoztatással jártak.
Ettől a tábornok bácsitól tanultunk lovagolni. A szüleimnek volt egy tanyája, ahova nyáron kijártunk. Ott volt lehetőség a lovaglásra is. Azt mondta Veder Mihály bácsi: „nem elég jól lovagolni, szépen kell lovagolni”. Úgy, hogy nem lebegteted a karodat, nem rázod a kezedet, hanem meghatározott formában tartod és mozgatod. Ezt úgy tanította meg nekünk, hogy a kar és a test közé lágytojást tett, se összetörni, sem leejteni nem volt szabad. Mondanom sem kell, hogy pár lágytojás ráment a gyakorlásra, de a végén megtanultunk lovagolni…
Akiről még mindenképpen szólanom kell, Tömörkény István. Ő volt a páholy irodalmára. Én elsősorban Móra Ferenc történeteiből hallottam róla, az előadásairól. Mikor már nagyobbak voltunk, akkor már tudtuk, hogy ezek az előadások a szabadkőműves páholyban hangzottak el, de nem értékeltük. Én például abban a koromban, még nem tudtam felfogni a szabadkőművesség eszméjét, jelentőségét, pedig körülöttem rendkívül komoly szabadkőműves élet folyt. Ma is fennáll még például az a nevelőotthon, amit annakidején az Árpád páholy alapított. Ma is azt teszi, mint annak idején, pedig azóta eltelt néhány év; a szerencsétlen eltévelyedett fiatalokat próbálja a normális életbe visszahozni.
Alapító tagja volt az Árpád páholynak nagyapám, Grüner Géza. Nagyszerűbb embert nem is ismertem egész életemben. Kevés iskolája volt. Rendkívül leleményes ember volt, jótékony akarattal megáldva. Ő vezette a gazdaságot édesapám halála után, ez Szeged mellett, Algyőn 600 katasztrális hold volt. A szegény algyői embereknek, akik körülbelül 150-en voltak, fejenként két holdat adott, segítséggel a szántáshoz és aratáshoz, amíg anyagilag össze nem szedték magukat. Az akkori kormány, ahogy tudta, megjutalmazta, gazdasági főtanácsossá nevezték ki, ami együtt járt akkor a „méltóságos” címmel. De én sokkal többre becsülöm, hogy Algyő község polgárai utcát neveztek el róla, és ma is úgy hívják, hogy Géza utca. Ilyen emberek között nőttem föl, tanultam emberséget.
Na, essen szó szabadkőműves életem második részéről is, mikor már én is szabadkőműves voltam. Nem volt könnyű élet, beleesett a numerus clausus. Két egyházi középiskolába jártam, az alsó négy osztályt Szegeden a Piaristáknál, a felső négyet az Evangélikus Gimnáziumban, Budapesten, mert édesanyám akkor ment másodszor férjhez, és ideköltözött. Édesapám ugyanis hat éves voltam, amikor meghalt.
Érettségi után, mivel a numerus clausus miatt nem vettek föl itthoni egyetemre, Prágába mentem tanulni. Először Bécsben iratkoztam be, de azon az őszön gyilkolták meg Dolfuss osztrák kancellárt. Ráfogták, hogy a külföldi diákok is benne voltak a gyilkosságban, erre minden külföldi diákot kiraktak Ausztriából. Így kerültem Prágába.
A háború után a szegedi Villamosvasút igazgatója lettem, majd később hozzácsatolták az autóbuszt is, és akkor Szegedi Közlekedési vállalat lett a neve. Az ötvenes évek elején leváltottak, jött a munkáskáder-igazgató, de főmérnökként ott maradtam. Nem volt könnyű. A negyvenes évek végén hívtak meg a szegedi Árpád páholyba. Legfőképp a szegénység ellen tehettünk. A páholyházat nem kaptuk vissza, de volt egy Pollák Samu nevű kereskedő, akinek kötél- és zsinegüzlete volt, az ő lakásán tartottuk a munkákat.
Még két dologról szeretnék szót ejteni. Az egyik, hogy mostanában sok szó esik a titkainkról. Szerintem egyetlen igazi titok van, az az érzés, ami bennünket összetart. Ennek nincs magyarázata, ennek a közösségi érzetnek, egyet akarásnak, ezt csak titoknak lehet nevezni. A másik, hogy a munkákon nagyon sok szép és érdekes dolog hangzik el, de olyan halkan beszéltek, hogy alig értem. Erre gondoltam, elég vén vagyok már ahhoz, hogy süket is legyek, elmentem két fülorvoshoz is, de mind a kettő azt mondta, hogy teljesen normális a hallásom. Hát akkor hol a hiba? Arra kérlek benneteket, azért beszélünk, hogy a másik hallja, kellő hangerővel, és artikulálva. Köszönöm a lehetőséget, hogy megszólalhattam, hogy figyeltetek rám. Akármit akartok kérdezni, kérdezzetek, vagy tudok rá válaszolni, vagy nem.
Még egy dolog. Most volt lehetőség, tíz évvel ezelőtt, hogy újra kezdjük a szabadkőművességet. Bizony, kevesen maradtunk, azok is jól megöregedtek. Amikor most újjáalakult a szabadkőművesség, 52-en voltunk. Amikor bezárták ’50-ben, még háromezren. Sokan meghaltak, kivándoroltak, számtalan más oka lehetett, hogy elmaradtak. Én szabadkőműves tevékenységemnek azt tűztem ki célul, hogy addig kell működnünk, amíg lehetőség szerint egy normális létszám nem lesz, amivel már az újak, a fiatalok továbbmehetnek. Mindenesetre nem volt könnyű, és most sem az, de meg vagyok arról győződve, hogy felépül a magyar szabadkőművesség.
(Elhangzott 2001 őszén)