Thomas Mannt nem kell bemutatnom senkinek, mindannyian ismerjük írásait. Mindannyian hallgattuk a háború alatt a német néphez intézett felhívásait. Tudjuk róla, hogy egyike a legnagyobb élő íróknak, aki már életében megkapta a „klasszikus” jelzőt, és egyben a modern regényírás egyik megteremtőjének a címét. A „klasszikus” és „modern” közötti látszólagos ellentét azonnal megszűnik, ha az első jelző alatt művet értünk, amelynek értéke minden idők kritikáját kiállja. A modern meghatározást pedig fogadjuk el az irodalomtörténészektől, ez nem a mi szakmánk.
Az eddig elmondottak még nem szolgáltatnak okot arra, hogy Thomas Mann személyével e falakon belül foglalkozzunk. De tudjuk azt is, hogy Thomas Mann szabadkőműves a szó legnemesebb és legharciasabb értelmében, és ez adja meg az indokot, hogy rövid időt szenteljünk neki.
Legutóbb Tolsztojról hallhattunk igen magas minőségű előadást. A „Háború és Béké”-ben szerepelnek a szabadkőművesség eszméi, Thomas Mann „Varázshegyé”-ben maga a szabadkőműves, az ember, erényeivel és hibáival együtt. De térjünk rá tárgyunkra!
A Varázshegy című regény – éppen egyike azoknak, amelyek miatt Thomas Mann „a modern regényírás atyja” címet megkapta – tartalma igen egyszerű. Egy Hans Castorp nevű huszonnégy éves hamburgi fiatalember elmegy három hétre Davosba, hogy egy ottani szanatóriumban kezelés alatt álló tüdőbeteg unokafivérét meglátogassa. A háromhetes látogatásból hét év lesz. Ez a történés a könyvben. Még csak azt kell hozzáfűzni, hogy a könyv 1914-ben, az első világháború kitörésekor fejeződik be.
Thomas Mann, mint minden nagy író, a regényeiben saját magáról szól. Az irodalomtörténészek ennél a könyvnél is kimutatták, hogy Hans Castorp és Thomas Mann egy személy. A származás és családi körülmények elmondásával az író saját családját és származását mutatja be. Ezt a megállapítást is fogadjuk el, nem vagyunk irodalomtörténészek, de ha mi olvassuk a könyvet, az az érzésünk, hogy a műben két Thomas Mann szerepel. Az egyik 24 éves, kereső, kísérletező fiatalember, Hans Castorp, a másik a humanista pedagógus, Settembrini, aki egész tudását, életbölcseletét át akarja adni tanítványának.
Settembrini a szabadkőműves. Ő maga így mutatkozik be:„homo humanus sum". És megadja a magyarázatát, mit ért humanizmus alatt. "Emberszeretet, semmi egyéb. Ezen a réven egyben politika is, lázadás minden ellen, ami beszennyezi és lealacsonyítja az ember eszméjét. Azt vetik a szemére, hogy a kelleténél többre becsüli a formát, de a szép formát is csak az emberi méltóság kedvéért műveli, s így ragyogó ellentétben áll a középkorral, amely nyakig merült el nemcsak az embergyűlöletben és babonában, hanem a szégyenletes formátlanságban is.” Settembrini pártjára kelt az emberiség ügyének, a földi érdekeknek, a gondolatszabadságnak és életörömnek. Azt vallotta, hogy „a mennyországot át lehetne engedni a verebeknek. Prométheusz igen, ő volt az első humanista." Itt már magunkra ismerhetünk. Ez a szabadkőművesség meghatározása. De ez nem csupán a filantropikus szabadkőművesség, hanem egy harcos rend, amelynek zászlajára a magasabbrendű emberiségért való küzdelem van írva.
Settembrini a fiatal Castorpot első találkozásuk alkalmával nevelni kezdi, és rögtön meghatározza a kötelességeinket: „Bennünk, humanistákban van valami pedagógiai hajlam, mindnyájunkban. Uraim, a humanizmus és a pedagógia összefüggése azt bizonyítja, hogy lélektanilag is összefüggenek. A humanistától nem szabad elvenni a nevelés hivatását, de nem is vehetik el tőlünk, mert csak ők örökölték meg az emberi méltóság és szépség hagyományát. Egykor leváltották a papokat, akik homályos és embergyűlölő időkben maguknak követelhették az ifjúság irányítását. Uraim, azóta nem is keletkezett még nevelő típus." Testvéreim, ez a könyv 1924-ben jelent meg. Emlékezzünk nagymesterünk két évvel ezelőtti újévi táblájára, amelyben a nevelők bekapcsolódását tűzte ki célul. Elmondhatjuk tehát, hogy problémáink minden korban ugyanazok, mert a pedagógusok még ma sem humanisták, legalábbis abban az értelemben, amit egyetemeken és kollégiumokban elsajátítani nem lehet.
Engedjetek meg egy rövid, szubjektív kitérőt a pedagógiával kapcsolatban. Amikor fölvettetek, nem értettem, vagy talán nem éreztem annak a nevelésnek a szükségességét, amelyet ti közeledtetek felénk, neofitákhoz. Valahogy úgy voltam vele, mint Hans Castorp, aki azonnal tudomásul vette egy pedagógus felkérését, de nem tartotta szükségesnek. Hiszen ő már huszonnégy éves ember. És nem is veszi észre, amikor átalakul, mint ahogy mi sem tudjuk megmondani, mikor alakítottátok át a gondolkodásmódunkat és cselekedeteinket.
Mik azok az eszmék, amiket egy humanista pedagógus tanítványainak átad? Már itt megjegyzem, hogy a tanítvány először elhúzza a száját az állandó oktatás miatt, de hamarosan kijelenti: „ez aztán a pedagógus! Mindig javítva hat rád...” Testvéreim, azt hiszem, mindannyian célul tűzhetjük magunk elé, hogy egyszer majd rólunk is hasonlóképpen nyilatkozzanak. Szóval melyek is azok a tanítások? „Két princípium harcolt a világért, a hatalom és a jog, a zsarnokság és a szabadság, a babona és a tudás, a megállapodás elve és a forrongó mozgásé, a haladás elve... Nem lehetett kétséges, a két hatalom közül melyik ragadja magához a diadalt. De teljes diadalának még nagy híja volt, s még sok nagy és fennkölt megerőltetésébe kerül a jóindulatú embereknek, azoknak, akiknek már osztályrészükül jutott a fény, hogy felvirradhasson az a nap, amikor majd azokban az országokban is összeomlanak a monarchiák meg a vallások, amelyek valójában nem látták sem a XVIII. Századot, sem a tizenhetediket." Itt már nemcsak a gondolat, hanem a kifejezésmód is a miénk.
Testvéreim, amikor most megint elolvastam ezt a könyvet – évekkel ezelőtt olvastam utoljára – megállapítottam, hogy sokkal nagyobb feladatra vállalkoztam, mint ahogy ezt emlékeim alapján gondoltam. Csak a könyv maga egy szabadkőműves káté, és tulajdonképpen nem ismertetni, hanem az ezer oldal minden szavát felolvasni kellene. Minden eszményünk, minden célkitűzésünk benne van, a mi problémáink élnek benne, és ugyanolyan problémák ma is, mint a könyvben. Ugyanúgy keressük az utat, mint elődeink annak idején. Mi is tudjuk, hogy a jog, a szabadság, a haladás győz, de azt is tudjuk, hogy még nagyon sok erőfeszítésbe fog ez kerülni.
Az elmúlás gondolata nem áll távol tőlünk, keresőinket is erre figyelmeztetjük. Settembrini lelkére köti tanítványának: „... a halál értelmezésének egyetlen egészséges és nemes, azonfelül pedig vallásos módja abban áll, hogy az élet alkotórészeként, hozzátartozójaként, szent feltételeként fogjuk fel és érezzük, s ne akarjuk szellemileg valahogyan különválasztani tőle... mert a halál, ha önálló szellemi tartalomként jelentkezik, fölötte ledér egy hatalom, bűnös vonzereje kétségtelenül igen nagy, de éppoly kétségtelen, hogyha rokonszenvezünk vele, ez a rokonszenv legáltalánosabb eltévelyedését jelenti az emberi szellemnek...”
Eddig Settembrini csak a humanista tanításait adta tovább tanítványának, de most már magáról a szövetségről is beszél. Megmutatja a „haladás megszervezésére alakult nemzetközi szövetség” nyomtatványait. A szövetség célja: az emberiség tökéletesítése. Minden országban vannak tagjai, és Settembrini is büszkén vallja magát e szövetség tagjának. Elmondja a szövetség tevékenységét: tanulmányozza az egészségügyi problémákat, új egyetemek alapításával foglalkozik, célirányos szociális intézkedésekkel igyekszik kiküszöbölni az osztályharcot, és főleg: ki akarja vezetni az emberiséget a félelem, meg a tűnő érzékenység kezdetleges állapotából.
Eddig még nem ejtették ki a „szabadkőműves” szót. De megjelenik Settembrini ellenfele, a jezsuita, aki ugyancsak Hans Castorpot akarja nevelni. Ő felvilágosítja a tanítványt mesterével kapcsolatban. Nézzük meg, hogyan fest a szabadkőművesség jezsuita szemmel: divatjamúlt ódonság és maradiság, polgári felvilágosodás és tegnapelőtti szabadgondolkodás, ami alapjában véve csak nyomorúságos kísértetjárás. Settembriniről, mint hárompontos testvérről beszél. Ezután folytatja: „...vezették bekötött szemmel mindenféle folyosókon keresztül, megvárakoztatták sötét szobákban, mielőtt feltárult előtte a fényárban úszó templom, három szál gyertya mellett feszítettek kardokat a mellének...” A szabadkőművességet keleti, mágikus rítus halmazaként mutatja be, beszél a skót páholyok magas fokozatairól: Jeruzsálemi Nagyfejedelem, Kelet Lovagja, Nagy Főpap stb. A modern szabadkőművességet klubformában űzött boszorkányosságnak nevezi. Settembrini ezzel szemben megmagyarázza a szövetséget, és eképp jelöli meg célját: „Mik vagyunk mi? Építőmesterek és napszámosok egy építkezésnél. Mindnyájunk célja egy, az összesség java alaptörvénye a testvérülésnek. Mi ez a jó, mi ez az építkezés? A társadalom művészi megépítése, az emberiség tökéletesítése.”
Ettől kezdve a két pedagógus, a humanista és a jezsuita egymás ellen harcol a tanítványért. Előre megmondhatjuk, hogy a humanista győz, nemcsak lelkileg, hanem testileg is, mert a jezsuita végül főbelövi magát. De erről később, nézzük inkább, hogyan folyik ez a harc.
Végnélküli vitákat folytatnak, amelyekben a humanista a szellem, a haladás, béke és demokrácia mellett tör lándzsát, míg a jezsuita szofizmusokkal azt bizonyítja, hogy mindezek nincsenek, és egyedül Isten állama és az egyházi hierarchián felépült és megmerevedett állam-berendezkedések viheti tovább a világot. Nincs tudás, hit és szabadság, hanem hit, abszolutizmus és terror. A témák, amikkel kapcsolatban a két vitatkozó fél elveit kifejtette, a következők: halotthamvasztás, testi fenyítés, kínpad, halálbüntetés. Az egyik a középkorból, legendákból meríti érveit, a másik a tudománnyal, szabadgondolkodással, humanizmussal bizonyít. Ebből a részből mondatokat, idézeteket kiemelni sajnos nem lehet. Az egész mű legérdekfeszítőbb része ez a körülbelül 80 oldalon át folyó vita. A világosság vitája a sötétséggel, amely soha nem adja meg magát, mindig újra és újra le kell győzni. De a világosság győz és a tanítvány Settembrinihez csatlakozik. Amikor Hans Castorp megkérdezi mesterét, hogyan tudja a párbajt, amire a két vitatkozó fél – mint vitájuk eldöntésére – készül, összeegyeztetni szabad elveivel, azt a választ kapja, hogy aki nem tud személyével, karjával, vérével helyt állani ideáljaiért, az nem méltó rájuk. A párbaj során a humanista a levegőbe lő, mire a jezsuita főbe lövi magát.
A szabadkőműves Settembrini a kereső Castorpnak. Amikor kitört a háború, elbúcsúzott tanítványától, azt hívén, hogy megfelelően elő van készítve, azt hittem, hogy munkára engedi el, de Castorp katona lesz. És a szerző, Thomas Mann megkérdezi: „Vajon a halálnak ebből a világra szóló orgiájából, ebből a gonosz láz parazsából, amely körös-körül lángra lobbantja a borús alkonyati égboltot, vajon ebből valaha feltámad-e a szeretet?”
Thomas Mann – bármelyik művét is vehetjük elő – minden írásában a humanizmus kérdéseit boncolgatja. A „Varázshegy” befejező kérdését 1924-ben tette fel. Azóta mi is számtalanszor megismételhettük. Nekünk is borús volt a láthatár, és félő, hogy újra lecsapnak a villámok. De Thomas Mann 14 év múltán, 1938-ban megválaszolja saját kérdését, és ezt a választ jegyezzük meg mi is!
„Ne féljetek! Igazság és értelem egy sötét időre talán elnyomható odakünn – bennünk mindörökre szabad marad, és a szellem, művészet derűs magasságából, nem magárahagyottan, hanem minden jóravaló ember diadalmas szövetségében neveli a diadalmas szabadságot.”