A szabadkőművességről szóló néhány általános gondolatunkat akarja közölni ez a dialógus. Olyan gondolatokat, melyeket a szabadkőművesség szertartásainak és szimbólumainak értelmezése sugallt. Rítusainkról, szimbólumainkról állandóan elmélkednünk kell, mert a szabadkőművességben, mint minden művészetben, a tartalom és a forma szoros egységben van. A dialógus formáját sok elmélkedő választotta már. Nem kívánunk az ő művészi és filozófiai munkásságukkal vetekedni. Úgy véljük azonban, hogy szabadkőműves munkában, ennek a formának alkalmazása jogosult, hiszen szertartásaink tele vannak drámai elemekkel. Dialógusunk két alakjáról, a keresőről és a megállapodott mesterről csak annyit, hogy állandó alakjai szövetségünknek és kettőjük viszonya viszi mindig előre ügyünket.
Kereső: Miért bolyongok ebben a sűrű sötétségben? Miért nem találtam eddig legalább valami gyenge fényt? Egyre csak kerestem, kutattam a világosságot és mégsem értem el soha. Agyak és szívek sötétségén át vezetett eddig minden utam. Pedig tudom, hogy van világosság. Merre tartsak, hogy megtaláljam?
Mester: Majd én vezetlek. Lámpásom gyenge fénye elég lesz addig, amíg megtalálod az igazi világosságot.
Kereső: Miért segítesz rajtam?
Mester: Nem elég ok-e az, hogy keresed az utat? Ha igazán keresed, meg is fogod találni. Engem azért küldtek, hogy meggyőződjem, vajon valóban a világosság felé törekszel-e?
Kereső: Azt mondod, küldtek. Honnan jössz?
Mester: Azoknak országából, akik templomot emelnek a világosságnak. Közéjük vágyódol öntudatlanul is. Ha érdemes vagy rá, elvezetlek oda. De előbb, barátom, beszéljünk csak iménti panaszaidról. Mondd, mi fáj?
Kereső: Hiszen hallottad. A sötétség fáj. Mások sötétsége, mely engem is beburkol.
Mester: Lám, a sötétben a sötétség hatása alá kerülsz. Talán azt hiszed, hogy a világosságot keresőknek, a józan észre és becsületre építőknek sohasem kellett küzdeniök? Vagy azt hiszed, hogy a sötét agyakban magától kigyullad a fény? Azt várod, hogy a sötétség magától eloszoljék? Türelmesnek kell lenned, igaz, de nem szabad tétlenül maradnod.
Kereső: Igazad van. Várni kell. Várni, de dolgozni. Azonban nehéz az eredmény meglátása nélkül dolgozni.
Mester: Ha a tettvágy fűt, jutalmad maga a munka. Nem vagy egyedül, vannak hozzád hasonlók. Mint mondottam, éppen ők küldtek érted. Együttes munkával, halk kalapácsütésekkel dolgoznak a jövő épületén, melynek tornyait a világosság felé emelik. Velünk dolgozhatsz te is, ha elég erősnek érzed magad.
Kereső: Erre vágytam mindig, mesterem. Arra vágytam az éjszakában, hogy jövőt és embert építő munkátokban részt vehessek. De mondd, érdemes-e annyit fáradozni?
Mester: Gondolkozz rajta magad! Érdemes-e csendben tervezni és építeni? Érdemes-e töretlenül és mégis illúziók nélkül hinni az emberben? Érdemes-e azon fáradozni, hogy az embert valóban emberré tegyük? Helyes-e állandóan a világosság felé haladni? Kell-e az embernek tökéletesítenie önmagát és másokat is?
Kereső: Valóban azt hiszem, hogy kérdéseidre csak igennel felelhetek.
Mester: Akkor bátran közénk jöhetsz!
Kereső: Mester, egy falba ütköztem, hogy jutunk itt tovább?
Mester: Nem fal az, hanem műhelyünk kapuja. Ha kopogtatsz rajta, meg fog nyílni. De most még meggondolhatod magad. Akarsz-e belépni ezen a kapun? Erős vagy-e, hűséges leszel-e?
Kereső: Az akarok lenni.
Mester: Akkor gyere velem. – Mit látsz?
Kereső: Sötét van, mester. Csak távoli fény dereng kelet felől.
Mester: Ha elérjük, lángoló csillagnak fogod látni. Arrafelé tartunk, de az út nem lesz könnyű. Hajlandó vagy-e mégis követni?
Kereső: Követlek. El kell jutnom a fényig.
Mester: Most egy darabig igen nehéz úton fogunk járni, talán a legnehezebben.
Kereső: Miért olyan nehéz?
Mester: Mert ezen az úton meg kell ismerned önmagad. Tudjuk jól, hogy az ember számára a legnehezebb feladat, de mégis vállalnod kell, mert enélkül nem haladhatsz tovább a lángoló csillag felé.
Kereső: Vállalom. De mit kell tennem?
Mester: Vizsgálnod bensődet. Szigorúan bíráld meg minden tettedet, minden gondolatodat, de jegyezd meg jól, nem öncélú ez a vizsgálódás, hanem az építést szolgálja.
Kereső: Nem értem tisztán. Miért szükséges ez az építéshez?
Mester: Ez az első nagy titok, amelyet megtudsz. Az emberiség nagy templomának saját magunk vagyunk az építőkövei. Önismeret nélkül durva kő az ember. Miközben megismeri önmagát, csiszolódik a kő. Ha megismerte, lecsiszolta, akkor már alkotott, bár nem sokat, de egy követ az épülethez.
Kereső: Igen, de elérhető-e az önismeret?
Mester: Sohasem tökéletesen. Ezért van az, hogy nem tökéletesen csiszolt kövekből álló épületünkből időnként egy-egy darab leomlik. De mi csüggedetlenül elölről kezdjük a munkát és mind tökéletesebbre sikerül a csiszolás. Így majd egyszer befejezzük az épületet.
Kereső: És ha mégsem?
Mester: Építésének munkája közben akkor is sokat alkothatunk. Hiszen a munka óriási. Belső templomunkat, egymás iránti testvériségünket kell felépítenünk. Ez magában is nagy feladat, de közben már tervezzük az ehhez építendő külső templomot. És ha messze is vagyunk a céltól, szívós munkával állandóan közeledünk feléje. Még akkor is, ha látszólag megtorpanunk.
Kereső: Igen, belátom, hogy így kell dolgoznunk. De mondd, hogyan juthatok az önismeret útjának végére, hogy én is építhessek és hogy belőlem is építhessenek?
Mester: Mélyre, nagyon mélyre, bensődbe kell leszállnod, jól meg kell ismerned képességeidet; azután fokozatosan felfelé tarthatsz.
Kereső: Értem már; így felismert képességeim szerint szolgálhatok a leghathatósabban.
Mester: Igen; ha ezt felismerted és megértetted, akkor elindulhatunk az út következő szakaszára. Ez sem lesz könnyű. Most az igazságot kell keresnünk.
Kereső: Mester, félek, hogy kétségbe ejtesz. Hát van „igazság”? – A sötétben, ahonnan jöttünk, mindenki azt állítja, hogy igaza van. Saját, külön igazságaik nevében szenvedéseket okoznak egymásnak. Jó lesz-e, ha még egy ilyen „igazságot” fedezünk fel?
Mester: Nem lenne jó, de nem is keresünk ilyet. Mi jól tudjuk, hogy az igazság teljessége egyikünknek sem osztályrésze. Ezért kell türelmeseknek lennünk mások iránt.
Kereső: Ezt eddig is megtettem. Türelmes voltam mások véleménye iránt.
Mester: Ez nem elég. Ha elbizakodottan azt gondoljuk, hogy nekünk van igazunk és eltűrjük, hogy mások – szerintünk – tévedjenek, még nem jutottunk messzire az igazság felé vezető úton. Azt kell felismernünk, hogy az igazság többféle lehet, változó alakokat ölthet magára. Éppen ezért másnak véleményében, ha valóban az övé, az egyetemes igazságnak egy kicsiny darabját kell tisztelnünk. Csak így juthatunk el az igazságon keresztül a tudásig.
Kereső: Mondd, mester, jó egyáltalában a tudás?
Mester: Jó akkor, ha nem csak önmagáért keressük. Jó akkor, ha azért szerezzük meg, hogy helyesen cselekedhessünk. Sokan azt mondják, hogy a tudás nem tette jobbá az embert. De mi tudjuk, hogy jobbá teheti, éppen az igazság útján. És ha ezen a nehéz úton eljutsz a lángoló csillagig, akkor azt is felismered, hogy nem elég tudni és jó tervet alkotni: végre is kell hajtani a tervet, magunknak kell megépítenünk az épületet, mert ha az építést másoknak engedjük át, torzzá válik az, amit szépnek terveztünk.
Kereső: Mint mondtad, mi most az igazságot keressük. Azt is mondtad, hogy mindnyájan birtokában lehetünk az igazság egy-egy kicsiny darabjának. De hogyan lehetséges ez, amikor egymással annyira ellenkező vélemények harcolnak az elismertetésért.
Mester: Ha majd utunkon egyre tovább és feljebb jutunk, fel fogod ismerni, hogy ezek az ellenkező vélemények végül is találkoznak, mert az igazságot kereső emberek egy cél felé tartanak. Ennek a magasabb célnak jegyében kell összefognunk minden olyan erőt, amely az emberiség haladására, az ember boldogságára törekszik. Ezek az erők, amelyek mind a mi templomunkat építik, minden látszat ellenére a leghatalmasabbak, mert a boldogság iránti vágy minden élőlényben él.
Kereső: Emberi boldogság… Miért kell ehhez erő? Nem elég, ha egyszerűen szeretjük egymást?
Mester: Nem. Ez is hozzátartozik, de nem elég. Az igaz humanizmus, az igazi caritas a szeretetnek és igazságnak helyes viszonyát keresi. Tudnunk kell, hogy csak ezeknek egészséges egyensúlya biztosíthatja majd az emberiség boldogságát. Ezért keressük most az igazságot.
Kereső: Mire idáig eljutottunk, világosabb lett.
Mester: Igen, dereng már. Mit látsz a gyenge világosság fényénél?
Kereső: Két oszlopot látok magam előtt. Betűk vannak rajtuk: J és B. Mi ez, Mester?
Mester: Két oszlop: két sarok. Szemben állnak egymással, ha nem ismered a királyi művészetet, egymás mellett, ha megismerted. Az egyik te magad vagy; saját tudásod, saját erőd, melyet a szövetségnek, az emberiségnek adsz. Ha tudásod és erőd képes a felemelkedésre, ha önmagát megőrizve együtt dolgozik a többiekével, akkor a másik oszlopból sugárzó szépség harmóniába fogja összefogni a közös munkát. Vállalkozol-e erre?
Kereső: Igen, minden tudásom és erőm az építésé, hiszen a harmónia szépsége már maga is jutalom.
Mester: Akkor állandó munkásává váltál ennek a műhelynek. Testvérünk vagy és mi testvéreid vagyunk valamennyien.
Kereső: Dolgozni fogok. De mondd, Mester, mit jelent az, hogy ennek a műhelynek munkásai testvérek?
Mester: Azt, hogy nem bérükért dolgoznak elsősorban, hanem magáért az épületért. Ez a közös cél mindenek fölé emelkedik és eszerint viselkednek egymással és másokkal szemben.
Kereső: Miért említed külön-külön a testvérek és a többi ember iránti viselkedést?
Mester: Csak azért, mert mást várhatunk egymástól, mint a külvilágtól. Egymásról mindig tudnunk és éreznünk kell, hogy igaz szeretet és jóakarat vezet bennünket. Ennek a szeretetnek és jóakaratnak, az aktív jóakaratnak kell uralkodnia minden cselekedetünkön, még akkor is, ha perlekednénk valami miatt. Nemhogy ellenségekké, még ellenfelekké sem válhatunk.
Kereső: És hogyan viselkedjünk a külvilággal szemben?
Mester: Mindig tudnunk kell, testvérem, hogy a külvilág számára dolgozunk, valamennyi ember számára építjük a templomot. De azt is tudjuk, hogy ezt nem sokan értik meg. Nem táplálhatunk a meg nem értők iránt gyűlöletet. Buddha mondotta: „Ha gyűlöletre mindig gyűlölettel, ha bosszúra mindig bosszúval felelünk, mikor lesz vége a gyűlöletnek, a bosszúnak?” A bölcsesség magaslatára jutva kell szemlélnünk mindent és úgy kell dolgoznunk, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzuk másoknak. Nem gyűlölünk és nem állunk bosszút. Dolgozunk céljainkért, igyekszünk elhárítani az akadályokat, de nem minden áron. Azt valljuk, hogy a legmagasztosabb cél sem szentesíti az aljas eszközöket.
Kereső: Milyen egyszerű most már mindaz, ami titokzatosnak látszott. És közben egészen világos lett itt!
Mester: Igen, a derengés lángoló csillaggá vált, mert te látni akartál. Aki nem akar látni, az sötétben marad. – Most pedig itt az ideje, hogy átvedd szerszámaidat; ebben a világosságban már tudsz dolgozni.
Kereső: Magam is hozzá szeretnék fogni a munkához. Bár az előkészület maga is munka volt már. De kérlek, Mester, taníts meg, hogyan kell kezelni ezeket a szerszámokat.
Mester: A vésőt már tudod kezelni, megtanultad önmagad csiszolása közben; de tanuld meg azt is, hogy sohasem fogsz vele jó követ csiszolni, ha kezed nem tartja biztosan a kalapácsot. Jól meg kell azt markolni, jó kézbe kell adni: jó kézben épít, rossz kézben öl! A körzővel pedig a mértéket kell meghatároznod, mert helyes mérték nélkül nincsen helyes cselekvés.
Kereső: Így már kicsiszolhatom a követ. De a kő még nem templom!
Mester: A kő még nem a templom, de jól csiszolt kő nélkül sohasem lesz templom, ezt jól tudod. Hogy a munkát folytathassuk, itt van a többi szerszám. A derékszög mutatja az alapok helyes irányát: igazság és jog nélkül nem dolgozhatunk. A függőónnak segítségével megóvjuk magunkat attól, hogy a falak ferdék legyenek, a kőműveseket pedig arra figyelmezteti, hogy mindnyájan egyenlőek.
Kereső: Hogyan lehetünk egyenlőek, mester, hiszen különbözőek a képességeink.
Mester: Egyenlőek vagyunk a munkában, egyenlőek vagyunk abban, hogy valamennyien nagy épületünkön dolgozunk. Tudjuk, hogy nem sokunknak jut osztályrészül az épület egy-egy szebb részletének építése, egyesek csak követ, téglát hordanak hozzá. De törekvéseink azonossága egyenlővé tesz bennünket.
Kereső: Mégis, nem jelent különbséget az, hogy nem egyenlően járulunk hozzá a munkához?
Mester: Nem, mert mindnyájunknak kötelessége azon képességei szerint dolgozni. Tudjuk, hogy nem minden testvérünk Prométheusz, aki vállalja, hogy keselyű marcangolja a máját az emberiség számára lehozott tüzért, de egyenlővé tesz bennünket az, hogy valamennyien ilyenné akarunk válni. Állj hát oda a falhoz és dolgozz!
Kereső: Nézd, mester, emelkednek a templom falai! Innen is, túl is kőműveseket látok! Különböző nyelveken beszélnek és mégis mind megértik egymást. Különböző módokon dolgoznak, más-más részletet munkálnak, de mind segítenek!
Mester: És nézd, ha az egyik oldalon abbahagyják a munkát, a másik oldalon újrakezdik. Egyesek pihennek, mások kidőlnek, mégis mindig továbbadják a kalapácsot.
Kereső: De itt, a mi oldalunkon, mintha homályosodnék a fény!?
Mester: Igen, éjfél közeledik, most rajtunk a pihenés sora. Holnap majd folytatjuk a munkát. És most, mielőtt elválnánk, kezet kézbe öltve láncot fűzünk.
Kereső: Mit jelent ez a lánc?
Mester: Jól figyelj, testvérem: Nem a rabok lánca ez. Egymás felé kinyújtott kezünk alkotja, mely a munkán is együtt dolgozik testvéreiével. Közös akaratunkat mutatja ez a szabadon megnyíló tenyér, munkatársak, testvérek felé nyújtva. Nem zárt szívet, zárt öklöt, hanem nyitott tenyeret, segítő kezet nyújtunk egymás felé. Ezek a kezek, testvér, pihenés közben is tervezik és holnap folytatják a munkát.